A vargánya név nem nagyon kecsegtető, valamint a tinórú (helyesebben tinó orrú), sőt a hiribi sem, de annál örvendetesebb a meglepetés, mely az avatatlant éri, midőn először kóstolja meg a különös hangzású hármas elnevezés alatt rejtőző gombát.
Sárgásbarna tótkalapja, mely a 20 cm szélességet is eléri, igen impozáns külsőt kölcsönöz neki, ha letörünk belőle egy darabot, elővillan dús, fehér húsa, megüti orrunkat kellemes, egyéni illata.
Egy jeles gasztronómiai író cikkében olvastam azt a megállapítást, hogy "a gomba az erdő osztrigája". A hasonlat nem egészen találó, de ha a szándékot nézzük, mellyel íródott, megértjük. Az illető nyilván az ízlésbeli élvezetek csúcspontjára helyezi az osztrigát, ha tehát a gombát ehhez hasonlítja, a legnagyobb bókot vonultatja fel dicséretére. Ehhez a bókhoz a magam részéről szívesen hozzájárulok, különösen, ha a gombák közül a fenyveserdők talaját kedvelő vargányáról van szó.
Semmiféle más eledelnek nincs meg az a meseszerű, tündéri zamatja - folytatja az idézett szerző -, mint a hold fénye mellett nőtt gombának. Hogy a holdnak milyen befolyása van a gomba jóságára, nem tudom, annyit azonban konstatálhatok, hogy a csodálatosan, sejtelmesen holdvilágos őszi hetekben valóban remek vargányapéldányok kerülnek a pesti piacra. Ízük a dióra emlékeztet, s ez a nemes íz, feljebb dicsért illatukkal egyesülve, minden elkészítési formájukban érvényre jut.