"...Az első találkozás Violet néni lakásán történt Washingtonban, a Követségi negyedben, azon a nyáron, amikor 13 éves lettem. Vonattal jöttem Wacóból, Texasból, hogy megnézzem a Nagyvárost a Potomac folyó partján. Violet néni elszánt törtető volt, szeretni való, becsvágyó sznob. Anyámról azt tartotta, nem normális. Mindez csak kedvesebbé tette Violet nénit a szememben. Nagyon jó kijöttünk egymással, egészen a Nagy Vacsora estéjéig. Egy szó, mint száz, megkérdeztem, tudok-e segíteni valamit. Kezembe nyomtak egy papírzacskót és azt mondták, a tartalmát mossam meg és szeleteljem fel a salátához. A zacskóban gomba volt, fodros szélű, barna foltos, beteges külsejű, csúszós gombák. Láttam én már gombát otthon, és tudtam, hol nő: sötét, nyálkás helyeken, istállókban és baromfiudvarokban. Egyszer a tornacipőmben is találtam néhányat, amikor véletlenül egy egész nyárra az öltözőszekrényemben felejtettem. A lábgomba szintén jó ismerősöm volt - egyszer egy éven át mindennap ugyanazt az edzőcipőt hordtam. De az fel sem merült bennem, hogy kézzelfogható kapcsolatba kerüljek velük, az meg aztán még kevésbé, hogy megmossam, apróra vágjam és megegyem őket.(Apám azt mondta, Washington furcsa, gonosz hely - most már értem, miért.) Így aztán csendben betettem az egész zacskót a szemétledobóba, azt gondolván, jópofa, amolyan "vidéki gyerek a nagyvárosban" - tréfa volt csak. Biztosan nem akármilyen gombák lehettek, ha azt nézem, hogyan reagált Violet néni, amikor megtudta, mi történt. A mai napig meg vagyok győződve, hogy ezért hagyott ki a végrendeletéből. Nem volt érzékem a finomság iránt. Bevallom, azóta is gyanakvással szemlélem a gombákat és a gombaevőket. Ó, persze, bármikor magamra tudom kenni a szemforgató előkelőség mázát, és ez ahhoz legalábbis elég, hogy megegyem a nyavalyásokat, ha valakivel vendéglőbe megyek, és megtartsam magamnak a véleményemet, szóval nem kell aggódnod. De még mindig nem értem a gombákat és a gombaevőket - legalábbis nem egészen.

...és ezzel visszajutottunk a gombákhoz. Szilveszter este a vacsorához gombasaláta volt, és azóta megint sokat gondolkodom róluk. Elővettem az enciklopédiát, és egy kicsit utánanéztem a dolognak. Bizony, amit megettünk, a gombák termőteste, a spóratartó tok volt. A gombák alkotják az élőlények sötét alvilágát -halál, betegség, elmúlás, enyészet részesei. Ezek az élőlények táplálékukat oszlásban lévő anyagokból nyerik. Élesztőgomba, üszög, penészgomba - tán százezer különböző faj vagy még annál is több van, senki sem tudja pontosan. Mindenhol élnek. A földben, a levegőben, tavakban, tengerekben, folyókban, éltünkben és ruháinkban, bennem, benned, mindenkiben és teszik a dolgukat. Gombák nélkül nem lenne kenyér, nem lenne bor, te sem lennél. Kenyér, bor sajt, sör, jó társaság, porhanyós marhasültek, finom szivarok - a gombáknak köszönhetjük mindet. A gombák, írja a nagykönyv, "bontják le a szerves anyagokat", és vagy a földbe, vagy a légkörbe juttatják a felszabadult szenet, oxigént, nitrogént és foszfort, melyek máskülönben örökre be volnának zárva az elpusztult növényi, állati s emberi testekbe. Ők közvetítenek élet és halál közt. Szörnyű és csodálatos törvényszerűségnek lehetünk tanúi. Nevezetesen, élet csak akkor keletkezhet, ha valami más eltakarodik az útból és átadja neki a helyét. Ha nincs halál, nincsen élet sem. Ez alól nincs kivétel. Dolgok jönnek, dolgok mennek, emberek, évek, eszmék, minden. A kerék forog, s felaprítja a régit, hogy az újnak takarmánya legyen. Kipiszkáltam abból a szilveszteri salátából a gombákat, és ha nem is lelkesedéssel, de tisztelettel eszegettem őket." .